The Mars Volta - Noctourniquet (2012)
Mi történik akkor, amikor egy olyan név, mint a The Mars Volta (egyszerűség kedvéért TMV) egy ideje képtelen már azt az epikus magasságot elérni, amit tett anno az első két albumával? A De-Loused in the Comatorium simán egy kolosszális debüt album volt, a Frances the Mute meg hamar klasszikussá vált. Mi történik, akkor ha a soron következő albumon nem azt kapjuk tőlük, amire nagyon sokan vágytak vagy számítottak volna? Tragédia biztos nem. Számomra legalábbis.
Idén, március 26-án landolt a Noctourniquet. Úgy vélem, a fent említett két ősi tétel szintjét megközelíteni nem tudja. Sem technikai, sem hangulati szempontból nem érzem méltónak ehhez az új üdvöskét. Viszont ez az album egyszerűen jó. Rengeteg elektronika jött be a képbe szanaszét savazva a számok többségét és háttérbe szorítva Omar gitárjátékát. Jó hír viszont, hogy a pszichedélia maradt, Cedric jobban énekel mint eddig és az elektronikai elemek hozzáadása kellően elmebeteg és ötletes módon valósult meg.
Jómagam, nem csalódtam az új TMV albumban. Rég nem várok tőlük már frances-szerű progresszív klasszikusokat. A rájuk jellemző elmés szövegek és egyszerre nyomasztó, őrjítően szarrá facsart kicsiny világ is megvannak. Mindezt úgy adják át a hallgatónak, hogy megint kikísérleteztek valami tőlük összességében szokatlan, hallgatásra nem minden esetben egészséges és baromi jó új lemezt, ami szerencsére nem akar tisztelegni az első két album übersikeressége előtt. Legnagyobb örömömre, viszont sokak bánatára.
Anathema - Weather Systems (2012)
Az Anathema egyenes ágon viszi tovább azt, amit a 2010-es We're here because we're here visszatérő albumukkal megkezdett. Így akik, azért odavoltak, nem fognak csalódni. Sőt. Most is sikerült érzelmileg okos, elsöprő zenét összehozniuk, amitől az ember gyomra összeszorul és hol a könnyeivel, hol elfojtott mosolyok vulkánszerű kitörésével küszködik a hallgatás közben. Fejlődtek. Lee Douglas folyamatos szerepeltetése pedig az utóbbi idők legjobb húzása volt tőlük, ez kétségtelen. Jelenléte magasba emeli az egész koncepciót.
Gyönyörű dalokkal pakolták meg az új albumot, a kép letisztult, az összhatás egységes, nem is akarom nagyon vesézgetni a dolgot. Steven Wilson producer bácsi büszke lehet.
Shawn Lane (1963-2003)
Shawn Lane egy relative ismeretlen szólógitáros. Memphisben született. Rövid élete során egy autoimmun betegséggel harcolt, amiben 2003-ban halt meg. Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a világ egyik legnagyobb tudású zenészévé képezze magát. Zongorán és gitáron tudott világszinvonalúan játszani és több másik hangszeren csak sima profi szinten. Mégis gitárosként vált ismeretlenné.
Shawn két saját albumot adott ki élete során, Powers of ten and The tri-tone fascination cimekkel. Viszont több másik projektje is volt, talán a legismertebb a Jonas Hellborg basszusgitárossal és egy dobossal, akinek elfelejtettem a nevét. Velük teljesen improvizativ zenét nyomott és körbekoncertezték az egész világot.
Shawn Lane gitárjátéka és a hozzáállása a zenéhez, a megközelitései egy teljesen új, addig és utána sem látott szintet jelentettek. Szerintem. Vannak jó zenészek a világon, de vannak olyanok, akikben több van. Akik nem csupán jók, hanem kivételesek. Valami isteni szikra, kivételes tehetség és fogékonyság miatt. Ahogy Lane esetében is, ez a tehetség gyakran valamilyen testi fogyatékossággal társul (gondoljunk csak a vak Mats Öberg-re vagy a szintén zongorista Art Tatum-ra, többek között).
Shawn zenéje valami egészen egyedi élményt nyújt. Valahogy tökéletesen keveredik benne a tudatosság az ösztönös játékkal. Úgy játszik technikailag lehetetlen témákat, hogy közben az erőltetettség érzete sem merül fel. Azon a szinten már az ilyen témák is teljesen természetesen jönnek. De a technikai dolgokat félretéve, maga a zene csodálatos, egyedi, energiát sugárzó, azoknak is, akik semmit sem értenek hozzá. Adhat valami érdekes optimizmust, ha az ember minden nap a halállal néz szembe - és ez megjelenik ebben a zenében. Szerintem.
Vannak jó rock&roll gitárosok a világon. Vai, Satriani, Petrucci, Gilbert meg a többi pózer majom. Shawn Lane nyomába egyik sem ér és soha nem is fog.
Ansur - Warring Factions (2008)
Obituary power,
And disposable men
We have a device to disarm them
So this is the world divided,
By causes and beliefs
They found me extrinsic
I was left among them, rising high above them
And I'll go after,
With everything I got
Are you with me?
Then come, let's seize the day
Comsat teams, take the second path
We will scout, planning (the expanse)
Sierra's fall is our only chance
Mobilize and advance
Today will be known as Sierra day!
Long hours of sleep is Sierra's shade
Strategies schemed and tactics laid
Via the unguarded station,
Two clicks to the east
Outgunned by the tunnel entry,
Outnumbered and inferior, tactically superior
Yet we'll engage them, and nothing's left to chance
We can take them!
Then come, let's seize the day
Comsat teams, take the second path
We will scout, planning (the expanse)
Sierra's fall is our only chance
Mobilize and advance
Today will be known as Sierra day!
Freeblog elszállás - törlődött cikkek plusz még néhány egyéb gondolat
Öhm, igen, ezt gondolom, sokan észrevettétek. Bár palee írt azóta két cikket, az Adéle után íródott néhány gondolatsort szépen benyelte a freeblog. Ezúton is sajnáljuk, akik hiányolják őket. A gond az, hogy mi magunk sem tudjuk visszahozni azt, ami hiányzik, tehát valahogyan megpróbáljuk frissebb cikkekkel kitölteni az űrt, ami márpedig idén, a mi hatáskörünkön kívül eső történések eredménye ez a pangás, de szvsz azért tudtunk jó dolgokat is mutatni, legalábbis remélem, hogy na.
Az idei év az abszolút uborkaszezon időszaka volt, reméljük, hogy ez megváltozik jövőre, mert ha ilyen tempóban jönnek ki JÓ lemezek, akkor kínos lassúsággal ugyan, de becsukhatjuk a kaput... na jó. nem leszek ennyire negatív. :)
Hömm... szóval. azt hiszem, idei top 10 nem nagyon lesz, de még top 5 sem, nézzétek el nekünk. De jövőre..... ha igaz, akkor új Karnivool. Tool. Meg ki tudja, még, miféle jóság.
Van még remény.
Mindenkinek kellemes, békés blabla... tehát boldog karácsonyt kívánunk! :)
Animals as leaders - Animals as leaders (2009)
A 2009-es év számomra legbetegebb modern/progressziv metál albuma. A jó értelemben persze.
A gitáros/bandavezér Tosin Abasi valamelyik másik bandában kezdte (vagy folytatta) és - ha jól tudom - először többek kérésére sem akarta elinditani a szólóprojektjét. Aztán később történt valami, ami hatására megváltoztatta álláspontját. Ebből lett az Animals as Leaders.
Abasi úr egy nyolchúros Ibanez gitáron játszik (ha azóta még nincs saját signature gitárja, haha), a zene pedig ultrakomplex, de ugyanakkor atmoszférikus modern metál. Megjegyzendő, hogy elég nehéz korrekt módon klasszifikálni az albumot. Van benne nyolchúros jazz gitár, djent, Meshuggah-féle egy húron dobolás, stb.
Talán érdemes megemliteni Tosin képességeit, már ami a gitárjátékot illeti. A srácot nem sokkal debütálása után a világ legjobb gitárosaként emlegetik. Nehéz leirni az elborultságot, ami jellemzi őt - legyen elég annyi, hogy a nyolchúros gitáron ugyanúgy tud slap bass témákat nyomni, mint hősies szólókat vagy tapogatós dolgokat. A sepregetős pengetése máris világszabadalom. Azon keveseknek, akik nem értik mire jó a hetedik és nyolcadik húr a gitáron általában Tosin játékát szokták megmutatni demonstrációképpen.
Egyébként a számok is jók. Jó kis album ez.
Thy Catafalque - Rengeteg (II II II)
Thomas Kátai skót zeneszerző (szül.: Makó, Skócia), költő és fotóművész ötödik (?) teljes albuma. Megjelent november 11-én, 2011-ben. A művész kollégáitól megválva készitette el a Rengeteget, azaz ez az első teljes mértékben szóló albuma.
Az első fülbetűnő változás a gitárhangzás volt számomra. Vastagabb, erőteljesebb, fémesebb lett. Szerintem a Róka Hasa Rádión tökéletes volt, de ez sem rosszabb, csak más. Természetesen kihallatszik némi amatőrség a keverésből, de ezt betudhatjuk annak, hogy az album egy darab személyi számitógép segitségével került rögzitésre. A hangzás mindezek mellett és ellenére is brutál.
Az első nóta is egy hagyományosabb metál szerzemény. Ez a dal került először nyilvánosságra az albumból, még a megjelenés előtt és rám is ijesztett - azt hittem ez a kommerszebb dalvezetés a lemez egészére rányomja majd a bélyegét. Szerencsére ez a félelmem megalapozatlan volt. A nóták és az egész album most is olyan, amit megszoktunk és szeretünk Thomas-tól.
Szokásomhoz hiven most sem szeretnék túl sokat hozzáfűzni egy Thy Catafalque albumhoz. Tökéletes, úgy ahogy van. A kreativitás és egyediség tökéletes elegye. Művészet. Egy igazi album, igazi képekkel, igazi érzelmekkel, a zeneipar tömegeket kielégiteni igyekvő, piacorientált szarsága által érintetlenül.
Szerezzétek be a lemezt, elsősorban a zenéért, de nem utolsó sorban a boritóért, a design-ért és a szövegkönyvecskéért. Azok is jók.
Adéle - 21 (Deluxe Edition, 2011)
Hogy azért kiegyenlítsem a mérleget, egy üdítő színfoltról írok most, ez pedig a britek új csalogánya (akit - nem túlzással - a nemrég elhunyt Amy Winehouse utódjának is neveznek), a velem egyidős Adéle.
Az ő nevével valamikor 2008 környékén találkoztam először egy Wan2 számban, rövid cikk erejéig, ami már akkor nagyon pozitív jelzőkkel illette a leányzó előző, 19 című albumát. (vicces, hogy az életkora szerint adott lemezcímekről nem tud leszokni :))
Azóta eltelt pár év, és Adéle is beljebb került a köztudatba, 21 című albuma bombaként robbant.
Hogy miért is ilyen sikeres?
Először is, kellemes, különleges hangszíne, elegáns megjelenése eleve biztosíték a sikerre, de ehhez hozzájárul a kellemes zenei alap, és a szövegek, amikbe mindenki kellően beleélheti magát. Adéle nem az a tipikus sztár alkat, de telt alakjával és visszafogott öltözködésével is csodálatos jelenség. Mondom én ezt nőként.
Erős a kisugárzása, és ha még egy kicsit dolgozik rajta, igazi ikonná válhat.
Jelen lemeze is egy újabb lépcsőfok ehhez. Kellemes, nőcis dalok, csodás hang, Rolling in the deep és Someone Like You. Kell ennél többet mondanom?
Ugye hogy nem.
Incubus - If Not Now, When? (2011)
Tiszta pangás ez az idei év az általunk kedvelt műfajok piacán, és még a nagy kedvencek sem hoznak semmi üdítőt a konyhára.
Sajnos ez igaz az Incubus-ra is. Hosszú évekig Number One volt nálam, mint zenekar. Tetszett, hogy annyi mindent kipróbálnak, mégis lendületesek, frissek tudnak maradni, és hiába a húsz év, mégis van bennük annyi energia, mint az első albumuk megjelenésekor.
Az utolsó lemezük, a "Light Grenades" címre keresztelt, 2006-ban jelent meg, ezután mindenki ment a maga útján, temették is őket rendesen. Brandon szólóprojektbe kezdett, amiről mi is megemlékeztünk itt a blogon, a többiek, is csináltak ezt-azt, Mike tanult, José babázott, és nem lehetett tudni, egyáltalán együtt terveznek-e még kiadni valamit.
Nagy volt az öröm, mikor egyszer csak azt lehetett olvasni a hivatalos honlapon., hogy idén júliusban jön az új lemez. Ott úgy aposztrofálták a cuccot, mint olyasmit "amit még soha nem csináltak, annyira új".. Mindjárt be is indult a képzeletem, hogy mi lesz itt, black metal? Vagy netán progrock?
Hát.... amint meghallgattam a lemezt, jött a pofon. De nem tenyérrel. Péklapáttal.
Az "If Not Now, When?" egy, a zenekarhoz méltatlan, unalmas, trüntyögős poplemez. Siralmas..
Hogy egy kicsit részletezzem is, körvonalakban elemzem, mit talál a kedves kíváncsi vájtfülű, ha beteszi a korongot.
Az első szám, a lemez címadója, még kellemesen is indít, egészen jó, attól eltekintve, hogy lagymatag, ha a következő track egy erőteljes lendületes dal volna.... De nem az!! A második, Promises promises című opusz még unalmasabb, és ez így megy tovább.... némi lendület fellelhető az Isadore-ban és a The Original-ban meg az In The Company Of Wolves közepétől, de annak sincs köze sem a régi, pattogós, tempós "Incubus"-os számokhoz.
A Switch Blade című track elmegy, itt próbáltak némi Fungus-os rappelős morzsát belevinni, de annyira energia- és tűz-mentes, hogy az valami eszméletlen.
A tizedik szám, az Adolescents, az egyetlen értékelhető, és, kimondom, JÓ dal az albumon. (pofátlanság netovábbja, hogy ezt a dalt dobták ki, mint első kislemezt, még nagy megjelenése előtt, csalinak. És az Incubus-szerető ismerőseim közül mindenki ráugrott, hogy "ez de király, jó lesz a lemez". Ellőtték jó előre az egyetlen minősíthető dalt, hogy mindenki bekapja a horgot, és könnyebben lenyeljék ezt a... ezt a ... SZART! )
A Tomorrow's Fool meg körülbelül ilyen: ??????
Mindezt összegezve: most, hogy ezeket a sorokat írom, ismét hallgatom a lemezt, ez körülbelül a negyedik alkalom, hogy végigmegy. De az Adolescents-en kívül semmi nem maradt meg bennem az albumról. Unalmas, semmitmondó popszutyok lett. Sokkal-sokkal többet várok, illetve várnék tőlük, és mélységesen csalódott vagyok.
Három pontot adok az albumra, és azt is csak az Adolescents miatt és azért, mert ők az Incubus. Többet nem érdemel.
Noel Gallagher - The Death Of You And Me (2011)
Ha jól sejtem, ez az első klip a majd idén októberben megjelenő Noel Gallagher szóló albumról.
Hangulatosnak ígérkezik, habár én inkább a Everybody's On The Run-ból csináltam volna klipet. Az gyönyörű egy dal. Mindenesetre hajrá, sokkal többet várok és sokkal jobb is lesz ez az eddig hallottak alapján, mint a Beady Eye első próbálkozása volt. Szerintem az Oasis rajongók örülhetnek, bármelyik táborba tartozzanak is.
Thy Catafalque - Róka Hasa Rádió (2009)
Először is szeretnék gratulálni BlissX-nek és BlissXnének egymásban való ki- és beteljesedésükhöz illetve BlissXné BlissXnévé válásához.
De, ami még fontosabb: meggyőződésem, hogy a Thy Catafalque a legjobb magyar nehézzene banda, ami valaha létezett. Megkockáztatom, hogy a világ toptizben is benne vannak.
Zsenialitásban fogunk fürödni, ha elinditjuk az albumot. Én nem mozgok túl otthonosan a magyar földalatti zenék világában, még egy félpucér, izzadt testű pincebuliban sem voltam, sőt azt sem tudom, hogy Kátai Tamásnak hivják a zenekar szellemi atyját. Egy viszont biztos. Nehezen jövök izgalomba bármilyen zenétől, de ha izgalomba jövök, azt azt jelenti, hogy az adott zene... tetszik. Ettől izgalomba jöttem. Nincs sallang, erőltetett divatkodás, tétova útkeresés, ezen minden úgy jó, ahogy van.
Nem is mondok többet. Ez az album (a többi TC albummal együtt) a legjobb magyar zenét tartalmazza és az egyik legjobb zenét a világon.
Névváltozás
Örömteli hír kapcsán írok most. Itt kezdődött a történetünk, ezért meg kell osztanom mindenkivel. 2011. május 14-én Drágámmal, aki egyben blogos szerkesztőtársam is, BlissX-szel házasságot kötöttünk. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy ha már a való életben is változott a nevem, akkor az itteni nickemet is "asszonyosítom".
Ezért mostantól hátrahagyom régi, emotive nevemet, és ezentúl BlissXné néven fogok publikálni :)
The Devin Townsend Project - Deconstruction (2011 / 192 kbps)
A négy tételes nagy Devin mű harmadik felvonása végre megérkezett, itt a Deconstruction. A főként meditatív jellegű Ki és a meglepően slágeres, tempós Addicted után őrült doktorunk megint a hallójáratok lenullázását vette célba, ugyanis földbe döngölően kemény szerzemények születettek. Mesterünk megint önfeledten és zseniálisan szórakoztatja rajongóit, még ezen a nagyon nehéz utazáson is. Mert ennek a hetven perces prog-metál-opera szörnyetegnek a gyomrában nagyon sok kegyetlenül zúzós részén kell végigérnünk, amíg kellemes dallamok hullámai emelnek égi magasságokba minket az út során. De ez is megtörténik. Hol a falak remegnek a brutális dögönyözéstől, hol kellemes átvezetések, női ének simogat végig a lelkünkön egy-egy pillanatra, hogy aztán megint mázsás kalapácsként sújtson a tarkónkra ez elmebeteg gitár és dob hangzás. Mindezt kapjuk a progresszivitás legfölsőbb szintjein.
Összegezném. Fantasztikus album született. Megint. Csalódás kételye fel sem merülhet. Devin olyat tud, amilyet csak a jó értelembe vett igazi őrült-géniuszok. Agytekervényeit mesés világok csodalényei és történetei népesítik be és ő ebből most is megcsillant felénk egy szilánkot. Drágakő.
Küldeném mindenkinek, aki szereti. Aki meg ismerkedne, szerintem ne ezzel a lemezzel kezdje, meg fogja feküdni a gyomrát.
Blackfield - Welcome To My DNA (2011 / 320kbps)
Steven Wilson (A Porcupine Tree atyja, manapság az egyik legismertebb és legelismertebb brit származású progrock zenész. Rengeteg projekt vezetője és agya, producer és zeneszerző is egyben.) és Aviv Geffen (Izraeli rockzenész, énekes, szövegíró és ő is producerkedik. Hazájában a zenei élet hero-ja ez a fiatalember, a költő Yehonatan Geffen fia.) közös gyermeke, a Blackfield projekt elérkezett harmadik albumához.
Az előző kiadványokat úgy lehetne talán a legjobban jellemezni, hogy végletekig érzelmes és melankólikus dalok gyűjteménye, ahol szinte minden középtempóban történik. Steven "ki tudott engedni" a Porcupine Tree progresszivitása és koncepciózussága után kicsit és lazábbra venni a figurát úgy, hogy a Blackfield dalokon mindig is érezhető maradt koncentráltsága, gondos
odafigyelése és muzikalitása. Ez találkozott Aviv érzékenységével, gondolataival és egy számunkra távoli kultúra varázsával. Így vált működővé a gépezet és a harmadik lemez gyakorlatilag adta is magát. Bevallom én is vártam. Mert ha nem is nagy kedvenc ez a formáció, valahogy mégis jóra tudtam értékelni az eddigi fáradozásokat, koncerten pedig lehengerlőek.
A WTMDA viszont sajnos rossz csillagzat alatt született. Steven-éknek nagyon megindult az eddig is jól húzó szekér az utolós PT albumukkal, a végletekig koncepcionált Incident-tel, Aviv pedig solo-ban ért el szép sikereket tavaly. Így most úgy esett, hogy majdnem az összes számot Aviv írta, de persze a "mester" is sokat dolgozott azon, hogy a végeredmény kifogástalan legyen. Aviv ezt nyilatkozza a hivatalos Blackfield oldalon:
‘we made the album together, it wasn’t an email album. Steven came to Israel and I came to London. We both had a great year, Steven with Porcupine Tree and me with my solo stuff but now it’s a Blackfield year and we are both ready for it.’
Ez örvendetes, mégis van mit kifogásolnom. Számomra valahogy ez a duó leggyengébb lemeze lett. Az indító "Glass House" megindító, gyönyörű. Az utána következő "Go to Hell" a halál faszába elküldős monoton szajkózása és provokativitása ellenére is egy jó dal. Az ezt követő négy számból viszont csak a
"Waving" okozott kellemes perceket. Blackfield-re nem jellemző
módon vidám hangulatom lett tőle. A "Blood" még említésre méltó, pörgős darab. Az album csúcspontja pedig számomra az "Oxygen". Ez mindent visz ötlet és élvezhetőség terén is. A "Zigota"-ban is van még valami fantázia.
Elég sok dalt említettem ugyan, de még mindig ott van összesen öt szám, az album fele, ami gyakorlatilag említésre sem méltó. Az ember csak úgy elmegy mellettük, léptet egyet a lejátszón, annyira semmitmondóak, és a pozitív élményt okozó szerzemények dacára a summázat a Blackfield-től megszokott nívó alatt marad
jócskán. Már csak az elvárások miatt is egy jó indulatú hármast tudok neki megajánlani. Nagyon nagy kár érte.
Dredg - Chuckles And Mr. Squeezy (2011 / 192 kbps )
Termékenyek, termékenyek...a 2009-es számomra remek The Pariah, the Parrot, the Delusion után máris itt a vadi új dalcsokor. Ne haragudjatok, ha írásom összetétele nyomokban tőmondatokat is tartalmaz, de amikor valami teljesen a vonzáskörzetébe húz, akkor nehéz kimérten és objektíven nyilatkoznom. Pláne, hogy az idei év alig hozott olyan muzsikát, ami engem beindított volna. Na de most, na de...nyilatkoznék.
Olyan direkt minden...a progresszivitást, mint jelzőt, úgy érzem, el is felejthetjük. Nem áll ez a 2011-es Dredg albumra, mert a dalok szerkezete elég szimpla. Viszont a zene fogós, "azonnal éneklős", olykor elszállós (sámános???) és egységes. Minden jó helyen van. A borítóról ránk bámuló vigyormaszkos tetovált csaj is megerősít bennem minden érzést az albummal kapcsolatban:
"A kevesebb, néha több" - egyszerű, közvetlen arcba- és fülbemászós lett a Chuckles And Mr. Squeezy, bizonyítványát mégsem kell neki magyarázni. Idén ez a legjobb megjelenés eddig számomra.
Emarosa - Relativity (2008 / VBR)
.jpg "emarosa_relativity")
A minap olvastam Jonny Craig-ről, hogy megint elvonóra vonul. Szegény csóri, még mindig nem jött rá, hogy a zenei munkássága sokkal jobb hírverés neki, mint a botrányok. Bár igaz, ami igaz, az ügy kapcsán jutott eszembe az Emarosa Relativity albuma, amit még nem tettem itt a blogon közkinccsé. Most pótolom eme hiányt, mert érdemes.
Ez az album a Jonny Craig-es Emarosa-időszak debütlemeze, amivel levetkőzték a korábbi post-hardcore időszak össze sallangját, kimarad a hörgés, az ordítás, helyette az énekesre jellemző soul-os dallamok kerülnek előtérbe, tempós gitárzenére, kis progresszivitással megfűszerezve.
Már csak azért is érdekes volna ez az album, mert ritka a soul és a rockzene ilyen módon történő párosítása, de itt szerencsére nem csak ennyi a siker titka. Amellett hogy az ének zseniális, a gitártémák ötletesek is, változatosak és nagyon jó arányban váltakozik a tempójuk: a lágyság és a dinamika kellő mennyiségben van jelen, és nem érzem minden számnál azt, hogy "már megint ez és így?"
Ez az, amit a következő, általam is elemzett korongon, a self-titled-en nem tudtak már hozni.
Nagyon jó kis tökös album ez, a műfaj kedvelőinek erősen ajánlott, de azok sem fognak csalódni, akik szeretik a lágy, de olykor kitörő dallamokat, a légiesség és az erő kombinációját, mert ez a zene az, teljes mértékben.
Attól függetlenül, hogy milyen zűrös ez a Jonny gyerek, nagyon jó zenész, és így a botrányai nem is érdekesek :)
Beady Eye - Different Gear, Still Speeding
Van élet az Oasis után, legalábbis Liam Gallaghernek, Andy Bellnek és Gem Archernek mindeképpen. Magukhoz vették az utolsó Oasis turné dobosát Chris Sharrock-ot és már kész is volt a Beady Eye. Eleinte mikor felröppentek a hírek a formációról még rendkívül szkeptikusan álltam az egészhez, de ahogy szép lassan szivárogtak a hírek, majd a dalok is, a véleményem is úgy változott. Eljutottunk addig a pontig is hogy sikerült a megjelenés után nem sokkal megkaparintani az albumot. Nézzük csak, először mindenképpen szeretném leszögezni, hogy ez nem az Oasis, ami véleményem szerint jó. Ez egy új banda, új elképzélesékkel. Ha kategorizálnom kellene őket nehéz dolgom lenne, ugyanis az albumot hallgatva elmondhatjuk hogy van szám ami klasszikus R&R, van ami brit-rock, van ami post brit-rock na meg a fülem country elemeket is vélt felfedezni itt ott, legegyszerűbb ha maradunk az alter rocknál. A számok erősek, ütősek, igyekeznek nyomot hagyni maguk után. Az eddig megjelent számokon kívül (Four letter word, The roller, Bring the light) kiemelném még a Beatles and Stones, Standing on the edge of noise és a Three ring circus című hangzatos kis darabokat. Állítólag a Liam-Gem-Andy triumvirátus közös szüleménye a legtöbb szám, jók lettek, de a számok címeit illetően azért lehettek volna kreatívabbak, de ez már csak szőrszálhasogatás. Mindent összevetve a banda és az album kellemes meglepetés a számomra, de azért van még hova fejlődniük. A lényeg, hogy van egy jó kis album rajta 13 számmal, melyeken érezhető még az útkeresés, de figyelembe véve, hogy nem lovagolták meg az Oasis hírnevét, hanem inkább a saját fejük után mentek, ez igazán dícséretre méltó. Érdemes barátkozni vele.
Derült égből Rádiófej...
Tavaly év végén és az új év elején sajnos nem sok okunk volt örülni nekünk, blogszerkesztőknek, ami a zeni felhozatalt illeti. Az, hogy az új Radiohead-del töröm meg a hosszú csendet is azt mutatja, hogy jelenleg sem szerencsés a helyzet. És mégis...
Kezdjük ott, hogy én nem vagyok Radiohead rajongó és az ortodox hívők által kolosszálisnak tartott OK Computer album engem sosem fogott meg igazán, pedig sokszor meg tudtak fogni Yorke-ék. A Kid A-jel sikerült, a Hail to the Thief-fel is, és ugyanez elmondható Thom szóló projektjéről.
Ezért tetszik az új anyag, ami szerintem rokonságot mutat az általam kedvelt Radiohead vonallal, ha egyáltalán szabad ilyet mondani az együttes kapcsán. A King of Limbs minimál zene lassan befele húzó, sűrű elektronikus alappal (olyan, mint az iszap), számomra monoton, elvont, introvertált és beteges. De egyben magával ragadó és kicsit felkavaró is. Meglepően Thom Yorke-os lett minden és az élő hangszerek ilyen szintű kiszorítása durván osztani fogja a rádiófejes törzset.
Engem - aki csak belekap néha a munkásságukba - sikerült megint megfogniuk. Hangulatos, befordult zene ez, aminek idő kell, de meghálálja a hallgatást. Szép lassan szív magába és reméljük, hogy az idei állóvizet is fel fogja végre kavarni és 2011-ben is lesz sok post.
Radiohead - Lotus Flower
2010-es toplista by BlissX
1. Dead Letter Circus - This Is The Warning
Egyértelműen az év albuma nálam, csak a tavalyi év Sound Awake-jét tudom hozzá hasonlítani a Karnivool-tól.
2. The Pineapple Thief - Someone Here Is Missing
Mert szerintem eddig ez a legfaszább albumuk és eddig is nagyon szerettem a zenéjüket.
3. Deftones - Diamond Eyes
Eszméletlen ütős anyagként landolt derült égből. Nekem az örökké alap White Pony hangulatát idézi, de mégsem ugyanaz.
4. Anathema - We're Here Because We're Here
Gyönyörű és méltó visszatérés.
5. Circa Survive - Blue Sky Noise
Végre igazán kiforrottak. Betegsége és agyassága ellenére csutkára tölti a lábaimba a bugit.
6. Birds of Tokyo - Birds of Tokyo
Ian Kenny mellékvágányú formációja sosem győzött meg igazán. Eddig az albumig :)
7. The Dillinger Escape Plan - Option Paralysis
Nem azért lett csak a hetedik, mert nem űberfasza, mint az elődei. Egyszerűen az ilyen agyalágyult macskazenére csak néha tudok ráhangolódni, de ebben a matekozós műfajban nálam ők az igazi királyok.
8. Kaura - That Which Define Us
Frissek és üdék. Minőségi módon tolják ezt a minimál prog - alter egyveleget, de nem olyan jók, mint például a DLC.
9. Alter Bridge - AB III
Az AB legunalmasabb borítójába szerintem az eddigi legbikább lemezüket csomagolták.
10. Joe Satriani - Black Swans and Wormhole Wizards
Satriani "bácsi" zárja a sort. Most jut eszembe, hogy őt nem is post-oltuk :D
2010. best-jei - emotive ízlése szerint
Nem lesz hosszú lista, sajnos. Az év eleje erős volt, nagyon húzott, de a második felében akkorára nőtt a pangás, mint egy elefánt.
Kijött ugyan ez-az, de annyira nem volt érdemes arra, hogy ide, a blogra felkerüljön, hogy az félelmetes. (mint például a Disturbed legújabb "gyöngyszeme" - kritikán aluli)
Ezért részemről nem lesz előre meghatározott számmennyiség, hanem "lesz, amennyi lesz"-alapon fog működni a dolog.
Kezdődjön hát a műsor:
1. Dead Letter Circus: This Is The Warning
2. Kaura: That Which Define Us
3. Jonny Craig: A Dream Is a Question You Don't Know How To Answer
4. Birds Of Tokyo: Birds Of Tokyo
5. The Gossip: Music For Men
6. Alter Bridge: AB III
7. Klaxons: Surfing The Void
8. Sevendust: Cold Day Memory
9. Emarosa: Emarosa
10. Juliette Lewis: Terra Incognita
Ennyi lenne ^^ Tudom, kinek a pap... kinek a paplan :)
Utolsó kommentek
- Anathema - Weather Systems (2012), BlissX: Már az előző is hasonló atmoszférájú volt. Viszont ez most... »
- Anathema - Weather Systems (2012), palee: Még sajnos nincs meg az album, csak lyútúbon hallgattam, de... »
- Shawn Lane (1963-2003), BlissX: Máris utánanézek Shawn-nak, kösz a tippet. »
- Thy Catafalque - Rengeteg (II II II), BlissXné: Kár, hogy másnak nem jött le a poén, nekem tetszett,... »
- Thy Catafalque - Rengeteg (II II II), palee: Ahogy Makó sem Skóciában van. »
Legnépszerűbb posztok
Legtöbb komment
- Karnivool - Themata (2005 / 192 kbps) (10)
- 80 Kidz - This Is My Shit (2009) (7)
- Hideg estékre (6)
- Brandon Boyd - The Wild Trapeze (2010 / 320 kbps) (5)
- Beady Eye - Different Gear, Still Speeding (4)
Kategóriák
